[az előzmények] [és még korábban a témáról]
Elérkezett a reggel 5 óra, ébresztő, ahogy azt a "prospektus" is igérte, szakállas hegyivezető ébreszt, de mondjuk ebben az időpontban senkinek se örülnék különösebben, aki megszakítja az álmomat. A koedukált, meglehetősen spártai hálóteremben azonnal megindul a készülődés, a szomszéd ágyról néhány osztrák hegymászó rejtélyesen eltűnt az éjszaka során, de feltehetően csak a horkolás késztette őket a csúcstámadás elől való megfutamodásra. A dorm közepéről komoly szakmai beszélgetést hallgatok ki, membrános vagy egyéb aláöltözetre van-e szükség ebben az időben? Jó kérdés, még szerencse, hogy ez a dilemma engem nem érint, a tavaszias kirándulónadrágom alá maximum két alsó gatyát tudnék felvenni, semmi speciális cuccom nincs, maradok inkább a -városban- jól bevált membrán nélkülinél. De legalább tiszta :)
Tájképnek jó, csak olyan messze van a vége az útnak, valahol nagyon fent, nagyon jobbra
Gyors mosdás a jéghideg vízben, és sikerül nagy nehezen egy szendvicsszerűséget is begyűrni, nyilván fog kelleni az energia a hegyen, menet közben meg már nem lesz olyan egyszerű nekilátni falatozni. A kulacsomba veszek egy adag forró teát a kantinban, de szerencsére találok üres ásványvizes palackot is, így jön velem a gleccserlé is, szükség is lesz rá a napon. A menedékház előtt felszerelésigazgatás, elosztás, nagy nehezen sikerül olyan beülőt találni, ami majdnem elég nagy, később persze kiderül, hogy van normális méretű is, de akkor már kinek van ereje lecserélni. A hágóvasak a kis hátizsákra kerülnek, egyelőre nincs szerepük. És beteszem a csokikat, banánokat, szőlőcukrot is, na meg a sídzsekit, ez a csúcshoz közeledve nagyon jó döntésnek bizonyul, addigra elég hideg lesz.
Aztán megkezdődik a menetelés, az első pár méteren még köves, aztán onnantól havas talajon. És jön a borzasztó felismerés: iszonyatosan kimerült vagyok még az előző napról, minden egyes lábemelés komoly elhatározást igényel. Jó kezdés egy csúcstámadáshoz.
Fel is vetem Zsoltnak, hogy nem biztos, hogy kell ez nekem. Simán rábeszél, hogy legalább a napos részig menjek a csapattal, és majd ott megállhatok napozgatni, ha akarok és mehetek vissza a házba. A trükk beválik, mire odaérünk, már elmúlik a probléma, na meg a gleccseren a hasadékok miatt nem is lenne ajánlatos egyedül visszasétálni, szóval nem kerülhetem el a sorsomat, menetelés felfelé.
Sokáig, nagyon sokáig tart az út, nem durva, de azért kimerítő, mint felfelé gyalogolni egy sípályán. A lényeg a lassú, de egyenletes tempó, az lenne a cél, hogy ne kelljen megállni pihenni, na de ahhoz talán jobb erőnlét kellene. Közben kiderül, hogy a többiek persze edzenek régóta a túrára, én voltam optimista, hogy majd összeszorítom a fogam és úgyis menni fog. Menni kell, néha ivás, néha szőlőcukor, fogalmam sincs, hogy abból mennyi kell enni, így lehet, hogy több hónapra elég kalóriát bevittem, csak hogy nehogy kevés legyen. Aztán végül csak sikerül elérni a csúcs közelébe, épp csak egy apróság van hátra, egy hegygerinc. Végre valami, ami próbára teszi a tériszonyomat, már kezdtem aggódni, hogy szimpla séta lesz az egész. Kétoldalt ugyanis többszázméteres szakadék, maga az ösvény nem tud elég széles lenni ahhoz, hogy nyugodtan keljek át rajta. Felszerelkezünk komolyabban, felkerülnek a hágóvasak, nyilván kihasználom a lehetőséget, hogy a létező legnagyobb magyar hegymászóval "patkoltatom" magam. És a kötél is szerephez jut, összekötjük magunkat. A kötél lelóg a földre két ember között, így a hágóvassal együtt már két lehetőség is van, ami miatt el lehet botlani és lezuhanni :) A sor közepére állok, semmi kedvem kilátni, csak megyek tyúklépésben először lefelé, aztán felfelé, végig az előttem álló sarkát bámulva meredten, a panorámát majd élvezem később.
Bevált a taktika, felértünk a csúcsra! Visszanézve is borzasztó a gerinc, amin persze újra át kell majd menni lefelé, de most csak a boldogásg van. Biztos van ennél ezerszer nehezebb csúcs, magasabb meg még tízezer, de mégis az első -és ráadásul- sikeres csúcstámadásom!
Erőss Zsoltnak már nem az első csúcsa volt ez :)
Aztán a nagy örömködés, fotózkodás, csoportos fotózkodás és újabb kör örömködés után indulás lefelé. A gerncen átkelés visszafelé sem feszültségmentes részemről, de azt nem gonltam volna, hogy az igazi izgalmak majd a szinte vízszintes gleccseren következnek.
Már délután van és kifejezetten meleg mire odaérünk a gleccserre. Ez pedig nem tesz jót a hasadékok fölötti hóhidaknak, egyre több lyuk látszik, nem jó jel. "Maradjatok a nyomon" - mellettünk egyre több a lyuk a hóban, jó mélyre le lehet látni. Pár hete a Dachsteinon (oda lifttel lehetett felmenni) mutatta büszkén egy helyi a jégbarlangban, hogy itt látszik egy üvegen keresztül alulról egy gleccserhasadék, ilyet máshol nem lehet látni úgy, hogy túl is éled. Na nekem majdnem sikerült. Az egyik lépés után egyszercsak eltűnt alattam a talaj, és megindultam lefelé. Szerencsére csak derékig tűntem el a hasadékban, a rossz nyelvek szerint a pocakom, a valóságban viszont az ösztönösen felhúzott bal lábam akaszttott meg, miközben a jobb lábam alatt tátongó mélység. Azt nem tudom, hogy mi lett volna, ha nem akadok fenn, hanem lezuhanok a sokméter mély szűk hasadékba, így végül nem lett semmi gond, csak egy kis izgalom, de hamar kirántott két hősies férfi túratárs, egyiküket (saját kérésére) azóta is életem megmentőjének hívom.
Volt még pár veszélyes pillanat a gleccseren, aztán lefelé a maradék 900 méteres szintkülönbségen a bakancs is brutálisan leszedte mindkét sarkamról a bőrt, de a lényeg, hogy sikerült.
Azért a meleg teám sem veszett kárba, Erőss Zsolt megitta a túra végén. "A Glockira jöttök?" hangzik a kérdés mindenhonnan. Foglalmam sincs, de az biztos, hogy készülés nélkül nem vágok neki a Grossglocknernek, ennyit sikerült a hegyek tiszteletéről megtanulnom.
Az összes kép: (a kép fölé állított egérre megjelenik a címük is)
[az előzmények] [és még korábban a témáról]
Szolíd 1000 nélgyzetméteren élvezhetjük a kilátást a kedvenc tartományomban, Liguriában (azon belül Santa Margherite Ligure) a tengerre a villából.
Aki pedig látta Caprit, biztos el is gondolkozott egy kicsit, hogy milyen lenne itt élni a gyönyörű színű tenger közepén, citromfákkal körülvéve, reggelente egy jó kocogással kezdve a napot, vagy akár egy kis lépcsőzéssel a Capri és Anacapri közötti 700 lépcsőn.
K. Patricia fotója a Facebookról, múlt hétvégén készült a Grossvenedigeren
Utolsó kommentek